-- Halló, madame... madame Boisrond? -- izgalomtól elfúló hang recsegett a
kagylóban.
-- Frančoise?... -- Martine inkább csak sejtette, mint tudta, hogy ő az.
-- Én, igen. Megtaláltuk! Madame Bois...
-- Sophie-t?!...
-- Nem! Az apját! Itt van a kezemben a... hagyjatok már, telefonálok!
Halló?
-- Igen, Frančoise, itt vagyok -- Martine türelmetlenkedett. Ugyan mire
megy az apával a lánya nélkül?
-- Figyeljen, asszonyom... találtunk egy karácsonyi lapot. Jeanne-nak van
címezve. Telitalálat! _"Boldog karácsonyt kíván idáig elcsatangolt
szerelmed, Antoine."_ Hát nem megmondtam, hogy meglesz? És képzelje, madame
Boisrond, előre megmondtam, hogy Céline gombo...
-- Várj már egy cseppet -- dohogott Martine, alig tudva követni a lány
hihetetlen sebességgel pergő nyelvét. -- Szóval találtatok egy lapot egy
keresztnévvel, de...
-- Nem "egy" keresztnévvel, _a_ keresztnévvel! "Szerelmed, Antoine." Ez
csak az ő neve lehet...
-- És ha az a lap egy-két évvel...
-- Rajta van az évszám -- nevetett Frančoise csúfondárosan. -- Ennyire
ostoba azért nem vagyok. Világosan olvasható a pecsét. 1971. december
huszadika. Amikor Jeanne már várandós volt Sophie-val.
-- És a feladó címe? -- jött izgalomba Martine is.
-- Az nincs. De a lap egy szép nagy épületet ábrázol, és a hátára ez van
nyomtatva: Hotel Hilton, Hartford, Connecticut. Ez olyan, mintha a saját
címét írta volna oda, a hitelkártája számával együtt.
-- Gondolod, hogy a szállodában tizennégy év után...
-- Holtbiztos.
Olyan határozottan mondta, hogy Martine-ban is elült egy percre a
kételkedés. -- Akkor... felhívom őket. Sophie-ról nincs még hír?
-- Reggel beszéltem monsieur Moreau-val, nem tudott semmit.
-- Én egy órája beszéltem vele... már két napja nem hallat magáról az a
lány...
-- Majd előkerül. Ha ezt a képeslapot meghallja, úgy rohan haza, hogy
füstölni kezd az útburkolat. De... madame Boisrond...
-- Igen?
-- Nem telefonálhatnék inkább én Amerikába?
A nyamvadt doki csak péntek este engedte ki, addig még ötvenszer
elmondta, hogy ennek örüljön meg amannak. Négy hétig gipszben lesz a karja,
tiszta őrület, el se tudja képzelni, hogy bírja ki. A lábára még nem nagyon
tud rálépni, megröntgenezték, de semmi baja, csak alaposan megütötte.
Frančois Charvel vitte a karján a kocsiba meg onnan a házba is, pedig
tiltakozott, de nem sokat tehetett ellene. Egyenest bevitte a szobájába,
vagyis hát ahol háromszor már aludt, lefektette az ágyra, Nat meg nekilátott
kaját csinálni: -- Burkolsz valamit, kispofám, mindjárt szebben látod a
világot. Ebcsont beforr, elleszel itt addig. Eddig se teniszeztünk
félnapokat.
Akkor már tudta, hogy a rádió nem működik, délután jutott eszébe, hogy
Gaston bácsi két napja várja a hívását. Erre meg Nat mondta, hogy örüljön
neki -- ha nincs éppen a kezében a szatyor, azt az ütést is ő kapja, ami a
rádiót érte. Frančois fél délután azt bütykölte, de egyelőre meg se
nyikkant. Mondjuk nem is baj, semmi kedve Gaston bácsival szövegelni, aki
persze frászt kapna, hogy mi történt vele.
Gaston két napja tűkön ült. Szerda estére beszélték meg a
rádióbeszélgetést, most pedig péntek van és a gyerek nem hallat magáról.
Egész délután a rádió előtt ült, aztán mély sóhajjal fölvette a telefont.
Tíz perce beszéltek már madame Boisrond-nal, de többre nem jutottak, mint
hogy Sophie nincs meg, s az apjáról van ugyan már egy nyom, de ezzel nem
mennek sokra.
-- Frančoise ötlete tulajdonképpen jó volna, de ha megint nem
jelentkezik, akkor nem szerezhet tudomást erről sem.
-- Igen... Mit is mondott pontosan, amikor beszélt vele?
-- Hogy... jól van... egy lánynál lakik...
-- És ismerős vigyáz rá, jól emlékszem?
-- Igen, ezt mondta.
-- Mit gondol, Moreau úr, hány ismerőse van Sophie-nak?
-- Száznál több, gondolom.
-- De mind ott a faluban. Hiszen nem járt sehova.
-- Hát... meg a kikötőben... az iskolában...
-- Nem lehetne megtalálni azt az ismerőst? Szerintem Sophie nincs se a
faluban, se Lorient-ban, hiszen ott könnyen felismernék. Valahol messzebb
rejtőzik, és az ismerős is vele van. Ha tehát van egy ismerőse, aki az
utóbbi néhány napban nem volt otthon, az lehet az. Gondolkozzék...
-- Jól van, asszonyom, gondolkozni fogok. Majd elfelejtem, van önnek
írása a rendőrségtől arról, hogy bejelentette az eltűnését?
-- Természetesen.
-- Arra kérném, küldje el, a gyámhatóság már kérte a nagynénéméktől.
-- De hisz már elküldtem nekik tegnap. Engem is felhívtak és kérték.
-- Önt?
-- Persze, minden örökbefogadásra jelentkezővel beszéltek.
-- Hogyan?...
-- Monsieur Moreau... ön nem tud...
-- Miről kellene...
-- De hát elmondtam... Frančoise-nak, hogy mi is magunkhoz akarjuk venni
a...
-- Önök?...
-- Mi!
-- És a gyerek mit szól...
-- Hát nem mondta el neki...
-- Asszonyom, ha egyszer nem tudtam semmiről...
|
