"...legyen, legyen, ez adatott,
ez egy leve'l, a no"veremnek i'rom,
neve Ire'n, ez adatott.
E'ppen most te'l, szoka'sos e'vszak,
na jo', na jo',
ez egy leve'l, legyen leve'l,
a kelteze's, legyen a szi'nhely,
legyen a di'szlet..."
"Azt mondd meg ne'kem,
hol lesz majd lako'helyu~nk?
Maradunk itt, vagy egyszer
majd tova'bbmegyu~nk?
Itt van a va'ros, vagyunk lako'i,
maradunk itt, neve is van: Budapest.
Reggelre kelve, ahogyan ez itt szoka's,
ko~ze'rtbe megy le teje'rt Ja'nos es Tama's.
Ha'zakon re'sek, azon kile'pnek,
ha'zak ko~zt ja'rat, azokon ja'rnak,
indulnak el.
Azt mondd meg ne'kem,
hol lesz majd lako'helyu~nk?
Maradunk itt, vagy egyszer
majd tova'bbmegyu~nk?
Itt van a va'ros, vagyunk lako'i,
maradunk itt, neve is van: Budapest.
Reggelre kelve, ahogyan ez itt szoka's,
ko~ze'rtbe megy le teje'rt Ja'nos es Tama's.
To'csa'k tu~kre'ben magukat ne'zve,
doha'nyszemcse'kkel zako'k zsebe'ben
indulnak el.
Ke'rde'sem volna, pa'linka't me'rnek-e ma'r?
Felismer tana'r u'r, vagy ta'n elfelejtett ma'r?
E'va tegnap volt az abortusz-bizottsa'g elo"tt,
Te'likaba'tomra hasztalan keresek vevo"t.
Ha'zmesteru~nknek adjunk sze'p mosolyokat,
Ne'zd, homlokomra egy bori'te'k nem ra'ragadt?
Mas' vagyok, nem az, akit e'pp maga most keres,
Fa'skerti elvta'rs, legyen ma'r olyan szi'ves!
A fekete lyuk egy nem le'tezo" e'gitest,
Ha'rom e'v mu'lva nem vagyok hadko~teles.
Felismer tana'r u'r, vagy ta'n elfelejtett ma'r?
Ke'rde'sem volna, pa'linka't me'rnek-e ma'r?
Azt mondd meg ne'kem,
hol lesz majd lako'helyu~nk?
Maradunk itt, vagy egyszer
majd tova'bbmegyu~nk?
Itt van a va'ros, vagyunk lako'i,
maradunk itten, maradunk itt, maradunk."
Irta Bereme'nyi Ge'za, Budapesten, gondolom. Es enekelte Cseh Tamas es
Masik Janos, szinten Budapesten, meg sok helyen egyebu~tt, tobbek kozott a
fejemben, most. En pedig idezem mindezt a meg mindig napfenyes
Du~sseldorfban (meg mindig zuhog az eso), es az jut meg minderrol eszembe,
hogy Gyo~ngyi, jo az az altalad javasolt nev, az OTTHON.
---
(Stilwechsel.)
Engedven betegesen exhibicionista hajlamaimnak (malaclopo kopeny,
lanyiskola, miegymas), melyeket majus ota sikerrel tartottam kordaban, most
visszaterek az odon falak koze, es folytatom felbemaradt, annak idejen
ne'mi (ekezettel, igen) derultseget (is) kivalto, onmarcangoloan
onleleplezo, tenyfeltaro-oknyomozo on-riportomat utamrol a fekete
kontinensen. Most megprobalom nem abbahagyni a kozepe'n.
"En a Zen-Buddhista Televizio ferfi bemondonoje vagyok." (Wahorn Andras,
asszem.) Azon nezoinknek, akik csak most kapcsolodnak az adasba, es igy a
korabbi reszeket alaposan elpasszoltak: vegigmentem kerekparon Afrikan
Algeriatol Tanzaniaig kb. ot honap alatt, az ut elso felet egyedul te've
meg. Valami kifurkeszhetetlen okbol elkezdtem errol annak idejen az
OTTHONKA-ba irkalni, aztan ez a kenyszeres tevekenyseg eppoly hirtelen
maradt abba, mint ahogy elkezdodott. A megfelelo bit eppen ma billent
0-bol 1-re az agyamban ama sorscsapasjellegu vegzetszeruseggel, amelynek
kovetkezteben ismet itt allok Onok elott, tehat mikrofonproba, egy, ketto,
harom, tisztelt Holgyeim es Uraim, kovetkezzek mondjuk pont az a resz,
amivel annak idejen abbahagytam: a helyszin Nigeria, a harmadik orszag...
,
Peter
(Ez a cim az utolsokat rugja. Lehetoleg NE irjatok ide, az uj cimem
 , az ide erkezo levelek esetleg elveszhetnek.)
|
A hatar kozeleben meg eleg nagy suruseggel botlottam rendorsegi
utlezarasokba. Kesobb megertettem, hogy ez a Nagy Afrikai Paranoia szerves
resze, es hogy szemlatomast minden orszag minden hatarovezeteben nagy az
izgalom, kovetkezeskepp mindenkit ellenoriznek. A rendorok mindannyiszor
nyomatekosan a lelkemre kotottek, hogy sotetedes utan semmikepp se mozogjak
az utakon, allitolag ilyenkor gyakoriak a rablotamadasok. Talan emlitenem
sem kell, hogy mar elso nap belerohantam az estebe anelkul, hogy szallast
talaltam volna. Amikor a leszallo esteben izzadtan es faradtan vegre
megertettem, hogy mar akkor sem erem el a legkozelebbi varost, ha
fenysebessegre kapcsolok, megalltam egy nagyobbacska faluban. Megprobaltam
megszolitani nehany sotetben tenfergot az ut mellett, de senki sem tudott
angolul. Valaki aztan bizonytalanul integetett a falu belseje fele, mintha
azt ertette volna ez alatt, hogy menjek csak be, keressem arra, amit akarok.
Toltam a mely porban a biciklimet keresztul a suru homalyon, egyre melyebben
tekeregtem be a viskok alkotta sikatorokban. Megprobaltam embereket
megszolitani, de azok altalaban borzasztoan megijedtek tolem, volt aki
elfutott, volt, aki csak a fejet razta: de senki nem beszelt angolul.
Nekem oraknak tunt, amig - tajekozodokepessegemet idokozben teljesen
elveszitve, hol jobbra, hol balra fordulva - raakadtam valakire, aki egyre
nyivakolobban hangzo "do you speak english?"-emre egy hasonlokepp halovany
"yes, I do"-val felelt. Ez az ember aztan hosszan vezetett a szuk jaratokon
keresztul, mig elertunk egy hazhoz, ahol valaki lakott, aki aztan mar tudott
annyit angolul, amennyi elegseges volt annak megtargyalasara, mi is a
problemam. Huh. Ez az ember pedig mopedjere kapott, es elottem lassan
pofogve elvezetett a "secretery of the local government"-hez. A fonok,
mint lathatolag mindenki a faluban, muzulman volt. Jokora hasat maga elott
tolva kijott a haza ele, kezet nyujtott, es megkerdezte, mit ohajtok. Mivel
a faluban valami szallodahoz hasonlo nem volt, intezkedett, hogy az
onkormanyzat altal fenntartott vendeghazat azonnal rakjak rendbe szamomra;
es amig ennek elintezese vegett az elobbi mopedes fiatalember tavol volt,
nagyon kellemesen elbeszelgettem a fonokkel. Kedves es higgadt ember volt,
es rovid politikai eszmecserenk soran kiderult, hogy nemcsak hogy Mo.
letezeserol tud, hanem eleg jol kepben is van az aktualis europai
valtozasokat illetoen. A vendeghaz lakoszobaja nagyon szereny berendezesu
volt, de latva az engem odakiserok lelkendezest elvaro arckifejezeset,
termeszetesen elethu rajongasban tortem ki; gyorsan megsimogattam a
kisse ugyan rozzant, egeszsegtelenul puha de valoban meretes franciaagyat,
es sugarzo arccal jelentettem ki, hogy nekem meg otthon sincs ilyenem, es
ezzel meg csak nem is hazudtam. Tavozasuk utan derult csak ki, hogy a
kivilagitatlan mosdoban nincs viz, a hasznalaton kivuli WC pedig *valoban*
hasznalhatatlan allapotban van; de ezek kicsisegek. Befogadtak, es a
rendelkezesukre allo maximumot adtak nekem onzetlenul. Megmosdottam az egyik
ivopalackomban levo egy liter vizbol.
Masnap athaladtam egy Talata Mafara nevu helyen, amely nevnek jelentese,
mint kesobb kiderult: "The market day". Az egesz varoska egyetlen, jol
megtermett piacbol all. Kerekre tagult szemmel ovakodtam elore a
tomenytelen arus kozotti keskeny jaratokon, mogottem a szokasos
hatvan-hetven gyerek. Megallni nem nagyon lehetett, mert akkor a
gyereksereg elkerulhetetlenul felzarkozott, es egyeb hely nem leven jol
letaposta a kirakott portekakat. Erre az arusok ertheto modon kisse
erzekenyen reagaltak, igy hat gyorsan vettem nehany sohasem latott hejas
gyumolcsot, majd a gyerekek harsany "Bature! Bature!"-kialtasai kozepette
tovabballtam. "Bature" annyit tesz hausaul, mint "europai", de altalanos
ertelemben persze minden feherre ezt hasznaljak. Jo, itt nem volt "cadeau",
itt az orokos "bature" simitotta ki az agytekervenyeimet. Nem ertem en ezt.
Miert orditjak egesz Afrikaban, ezernyi nyelven a gyerekek (es nok) azt,
hogy "feher ember", csak mert epp latnak egyet? Jo, kialtsanak fel, mert
megjott egy feher ember. Kialtsanak ketszer, tizszer. De legkesobb egy
felora mulva ideje lenne hogy befejezzek, mert meg a vegen berekednek nekem.
Nem, nem es nem. "Ha meg egy gyerek idejon es azt kialtja az arcomba hogy
bature, en isten bizony pofan vagom." - fortyogtam magamban ket falu
kozott. Remenytelen. (Tul gyorsan tudnak futni.)
Sokoto-ban megprobalkoztam egy szallodaval. Tobb mint egy oran keresztul
kellett vitatkoznom a recepcios holggyel, mert teljesen be volt gyogyulva az
agya'ba, hogy ossze fogom koszolni a szobajukat a kerekparommal. Racionalis
ervek folott, mint pl. hogy a kerekpar, ha ott all a szobaban, meg kisebb
feluletet erint a padlon mint a cipotalpam, ami ugyebar nem kevesbe koszos,
valahogy sikerrel atsiklott a termetere kisse duci holgy, torzsi
jelolesekkel arcan. "Iiit's impossible, miister", ismetelte kitartoan,
lankadtan ingatta fejet, vastag felso ajkan pedig gyongyozott a verejtek. A
hulye "bature" viszont meg nala is kitartobb volt, igy hat tetemes ido
elteltevel ugyan, de megis diadalmasan vonulhattam be biciklistol az apro,
azonban egesz turheto szobaba. Masnap a varost elhagyva egy hosszu kerites
mellett haladtam el, kozepen racsos vaskapu, folotte a felirat: "Welcome to
the leprosium!", azaz: "Isten hozta a lepratelepen!". Tul azon, hogy azert
ez a felirat morbidsagaban mar majdnem eleri az "Arbeit macht frei"-t, maga
a lepratelep tenye csak elso latasra meghokkento es riaszto. Be kell latni,
hogy Afrikaban meg letezik ez a betegseg, es a leprakorhazak lete legalabbis
arra utal, hogy itt, szemben mas orszagokkal, legalabbis igyekszenek urra
lenni a koron.
Eltoltottem nehany ejszakat a bozotban, az uttol mindig tavolabb huzodva.
Ujra gyotort az altalanos levertseggel es gyengeseggel kisert hasmenes, es
egy satras ejszakan megtapasztaltam egy szamomra addig elkepzelhetetlen
lazrohamot. Leirhatatlanul razott a hideg, es teljesen magamon kivul
voltam; faztam mint egy kutya, es szakadt rolam a verejtek, ugyhogy hamar
lucskos lett alattam a matracom, majd teljesseggel atizadtam a magamra
teritett halozsakot, es ugyanerre a sorsra jutott a torolkozom, majd sorra
tobb ruhadarabom is. "Ez hat a malaria" - otlott fel bennem. Hosszu egy
ejszaka volt. Masnap reggel mar egesz fickosan ereztem magam, es a laz is
lement 39.5 fokra. Fellapoztam a "kisokost", a magammal hurcolt "Where
there is no doctor"-t hogy kedvemre kitombolhassam magam az elgondolasokban,
mifele nyavalyat szedtem most meg ossze. Homlokrancolva vizsgalgattam a
tipikusnak leirt lazgorbeket, es szukitgettem a kort. Vegul amellett
dontottem, hogy barmi is a bajom, a leghelyesebb ha bevonszolom magamat
valami lakottabb helyre, es nem itt a bozotban probalgatom az elpusztulas
muveszetet. Az uton suru ko~d, meleg, es eros szel. *Szembeszel*. A kod a
deli melegben sem oszlott fel, a szel pedig hasonlokepp allandonak es
egyenletesen erosnek bizonyult. A legmocskosabb karomkodasok ozonet szorva
a vilagra kacsaztam a kormanyra dolve a kovetkezo varos iranyaban, es
ekeppen gyakran jatszva elertem a 12 km/h-as csucssebesseget, s mivel ehhez
viszont teljes erobedobasra volt szuksegem, megmaradtam inkabb 10 alatt.
Egy lerohadt teherautot piszkalgato alaktol megkerdeztem, hogy mi ez a szel
meg a kod. "This is the Harmattan" - mondta, amitol nem sokkal lettem
okosabb. Viszont megnyugtatott, hogy a szel, amely aznap kezdodott, a
kovetkezo harom-negy honapban nem is fog elallni. Igaza volt. Harmattan =
Eszakkeleti passzat, amely atfuj a Szaharan, de ebbe a tavolsagba mar csak
valami egeszen ultrafinom port visz magaval, amely aztan ezt a kodot okozza.
Mivel meg sotetedes elott be akartam erni a kovetkezo varosba, lestoppoltam
egy kis furgont. A kerekpart felraktuk hatulra, en pedig beultem az idosebb
vezeto es a kiseroje koze. Az oreg meglepoen jol vezetett, es amint ezt
dicseroleg megemlitettem neki, azonnal bele is ment egy olyan elozesbe, hogy
az ujjlenyomataimat rogvest megorokitettem a sipcsontjaimon. Igazan
ijesztoen az a felismeres hatott, hogy a sofor jobb laba fabol volt.
Gyorsitasra egy terdmagassagban vegzett jobbkezes nyomas szolgalt,
fekezeshez mindket kezzel megfogta az oreg a labat, _es athelyezte a fekre_,
majd ballal a kormanyhoz visszaterve jobbal fekezett. Gusau-ban (ejtsd:
guszo') egy keszseges alak hotel cime'n elvezetett egy bordelyba, aztan egy
barazdaltabb agyveleju tarsa sietett a segitsegemre, akivel tovabb
bolyongtunk a benzinbuzos sotet utcakon, korulottunk forgalom, dudalas,
nyuzsges, arusok kialtottak ram, emberek akartak kezet razni velem,
"bature-bature!", afro-latin zene es etelszag, a mopedes pasas meg mar
annyira kifele vezetett a varosbol, hogy azon kezdtem gondolkodni, hogy ez
valami csapda lesz: de nem! megerkeztunk egy europai szintu hotel ele, en
hanyagul leallitottam a felmalhazott kerekpart a szeles uvegajtok ele, es
eleg koszosan es eleg szakadtan kivettem egy eleg klassz szobat, ahol aztan
eloszor is akkorat csaptam a szobabol hutoszekrenyt varazsolo
legkondicionalo kikapcsologombjara, hogy beleremegett a hotel, majd
beszakadtam egy kad forro vizbe, es a kovetkezo ket napon at CNN-t neztem es
azon merengtem, hogy ha lenne egy megfelelo furom, akkor itt most bizony
lefurnek a talajba olyan melyen, hogy feltorjon a viz, es elsullyedjen ez az
egesz kontinens; magam pedig felkapaszkodnek a legutolso felroppeno
helikopterre, es pa'-pa'-t sem intve, hatra sem nezve hazaig repittetnem
magamat.
Igy utolag visszagondolva az az igazan rossz a verhasban, hogy az az egyik
formajaban - abban, amelyikben en is szenvedtem - sokaig nem alakul at a
fertozes olyan akutta, hogy az pl. a belhartyat megtamadva a jellegzetes
veres szekletet okozza, es ezzel teljesen harckeptelenne tegye a pacienst.
Mindig voltak tunetmentes napok, es ha kelloen keveset ettem (pl. semmit),
es epp nem voltam uton, akkor egesz tuhetoen ereztem magamat, noha kozben
folyamatosan egyre csak gyengultem. Mindehhez jon az a termeszetes gatlas,
hogy amugy sem megyek orommel orvoshoz, primitiv civilizacios korulmenyek
kozott pedig meg annyira sem; ennek eredmenyekepp maradtam negyvenket napig
kezeletlen. Gusau-bol is azzal az o~namitassal haladtam tovabb, hogy vege,
a betegseg elmult. (Egy fraszt mult el.)
Rovidesen ujra stoppolnom kellett, mert mar fizikailag nem birtam a
tekerest. Hozzateszem, a hosszu, egyenes utak es a konstans ellenszel sem
hatnak kifejezetten stimulaloan, amugy kerekparos szemmel nezve. Kovetkezo
onzetlen segitoim (Nigeriaban soha nem kellett fizetnem a fuvarert)
zoldsegkereskedok voltak. Teherautojuk egy elaggott Daimler a szokasos
nyugat-afrikai stilusban atdolgozva, az utolso negyzetcentimeterig
kipingalva. Hivalkodo kepek, feliratok, mint "Horn before overtaking!",
"Back to Kuka" (ezen jot mosolyogtam, persze egy varosnev), "No dealey!"
(felteszem: "no delay" akart lenni), vallasos feliratok hausaul, es mint
minden teherauton: "57 km/h", tehat semmikepp sem 60 vagy 50, nem, 57 km/h
a maximalis sebesseg Nigeriaban teherautok szamara. Ez annal is inkabb
elgondolkoztato, mert egyetlen autot sem lattam Afrikaban, amelyiknek
mukodott volna a sebessegmeroje. Egy kisvarosban irdatlan mennyisegu
paradicsomot rakodtak fol az addig ures platora, majd az addig ott velem
utazo ket gyermekkoru kisero melle harom idosebb, jokedelyu muzulman paraszt
is felszallt. A paradicsomosrekeszek folott keresztbe fektetett deszkakon
ucsorogtunk, es egymast faggattuk. Tobbek kozott arra voltak kivancsi, hogy
hany eves vagyok. Hagytam oket talalgatni; tizenot es negyvenot kozott
tippeltek, osszessegeben vegulis helyesen, a huszonhet tenyleg oda esik, de
azert egy kicsit meglepodtem. Erre megprobaltam en is kitalalni, hogy ki
mennyi idos. Hosszas morfondirozas utan kiboktem ot szamot, es ebbol ot
telitalalat volt! Dagadt am a mellem. Bizony. En tokkelutott, debil barom
allat. Honapokkal kesobb ertettem csak meg, hogy feltehetoen vagy egyikuk
sem tudta magarol, hogy hany eves, de ezt afrikai buszkeseggel be nem
vallanak - olyan nincs "afrikaiul" hogy "nem tudom", errol majd meg kesobb
-, vagy a kulturajukbol fakado vendegszeretettel engem, a vendeget eppugy
vedtek a "blamazstol" mint sajat magukat, ezert mondtak hogy eltalaltam az
eletkorukat.
"Jos - the Plateau State" volt a vegallomas. Ez az 1.300m magasan fekvo
tartomanyi fovaros klimaja miatt kozkedvelt a Nigeriaban szep szammal lako
feher "expatriate"-ok kozott. Allandoan kellemes homerseklet, a Harmattan
sem erezteti itt a hatasat, es majd minden mersekeltovi zoldseg es gyumolcs
megterem itt. Peldaul eper is, csak hogy a leginkabb letfontossagut
emlitsem. Hogy ennek ellenere miert *ide* szallitottak paradicsomot, ezt
nem ertem, de mindegy. A platon felvert satorban toltott ejszaka utan
masnap reggel bekerekeztem a varos kozpontjaba, lecsuccsentem egy nagyobb
keresztezodes szelen egy foldhanyasra, es Cola-val a kezemben gyonyorkodtem
az irdatlan kaoszban. Irgalmatlan a forgalom ebben az orszagban. A
keresztezodesek kozepen a varosokban ott a "yellow fever", ahogy a helybeli
feherek a kozlekedesi rendoroket rikito narancssarga inguk miatt nevezik.
Cirkuszba illo produkcio, amit ezek a pasasok muvelnek.
Azt meg nem tudtam, hogy hol fogom tolteni az ejszakat, de az szilard
elhatarozasom volt, hogy vegre ujra feherekkel akarok beszelni. Rohadtul
egyedul ereztem magam a forgatag kozepen, es minden joakarat es kedvesseg
dacara tudatosult bennem, hogy hianyzik valaki, akivel legalabb a sajat
kulturkorom befogadhatobb fogalmai szerint erintkezhetek. Egy anyaszult
meztelen, hosszuhaju ferfi vagtatott keresztul az autok kozott, verte a
tetejuket, ugralt, acsargott, persze hozzam is volt nehany jo szava, de
valahogy annyira irracionalis es tavoli volt minden, hogy nemhogy
megijeszteni nem tudott, hanem talan meg meg sem rezzentem. "Hagyja csak,
miszter, ez orult", mondta valaki a hatam mogott, egyebkent teljesen
feleslegesen. Tovabb vartam arra, hogy valaki odajojjon hozzam, es
megmondja, melyik feher fogad be itt engem ma ejszakara. Hamarosan meg is
szolitott az, akire vartam, es elmondta, hogy hol van a varosban a feher
gyerekek iskolaja. Ebben a kis feher gettoban erdeklodve eljutottam egy
misszionarius-szallasig, amelyet egy norveg hazaspar tartott fent.
Nem-misszionariusok szamara egyebkent mas volt a tarifa, de meg igy is
olcson es zavartalan nyugalomban husolhettem napokig egy makulatlanul tiszta
appartmentben. Kozben megismerkedtem Dan-nel es felesegevel, akik
mindketten amerikaiak es misszionariusok, es akik azon tul, hogy
gyermekeiknek meglehetosen lelkesen ujjongva mutogattak a "Desert storm"
videoanyagat, kifejezetten kellemes tarsasagnak bizonyultak.
(folyt. kov.)
|
