> Még egy megjegyzést szeretnék tenni: véleményem szerint a TIPP-en
> senki nem ír szebben magyarul, mint Te.

  Köszönöm, Balázs, ez kedves Tőled. Azt hiszem, a legméltóbban akkor
felelek, ha azokra gondolok, akikben most fölmerül, hogy miért pont
én, illetve mi kell hozzá.
  Nekem ez nem olyan adottság, amit az anyatejjel szívtam volna magamba.
Pesten voltam gyerek, a családban senki nem volt író vagy magyartanár,
de még csak öreg Ábris bácsi sem. Nem is volt életcélom, hogy szépen
beszéljek magyarul, úgy beszéltem, ahogy kijött a csövön. Csakhogy
nyelvmániás vagyok. Elég sokára alakult ki, hogy voltaképpen mifajta
nyelvmániás, mert nem olyan, mint Lomb Kató, aki sorra tanulta a
nyelveket, én ahhoz lusta vagyok. Én csak tanulmányozom őket.
  Mármost az az érdekes, hogy a különböző nyelvek nem gyengítik, hanem
éppen erősítik egymást. Amikor megtanultam eszperantóul (mert azt
tényleg megtanultam, csak később felejtettem el), akkor olyan szinten
megtanultam végre-valahára a nyelvtant, hogy már a többi nyelven is
értem a nyelvtani jelenségeket, tehát magyarul is. Tizenhat éves
voltam, így ennek elég régóta tart a hatása.
  Az írás azt hozta, hogy rájöttem: imádom az anyanyelvemet. A többit
is, kétségtelenül, de másképpen. Minden piros-fehér-zöld lobogtatás és
egykori osztrák gyarmatok utáni sápítozás nélkül imádom, anélkül hogy
a mejjemet verném, hogy az én nyelvem felsőbbrendű, mert nem az,
anélkül hogy meséket koholnék, hogy ősi mezopotámiai nyelvekből ered,
mert nem ered, egyébként meg finnugornak is éppen elég öreg, és még
egyébkéntebb egy nyelv "régisége" tökéletesen érdektelen. Az angol
nyelv mindössze ötszáz éves, ha azt vesszük, hogy milyen régi írott
szövegeket értenek meg a mai angol ismerői, Chaucer középangol
nyelvéhez már fordítás kell -- de ez semmit se von le például Poe
Ravenjének értékéből (kedvenc angol nyelvű versem, magyarul alig is
olvasom). (A pasas ott rontotta el, hogy folyton olyanokat kérdezett,
amikre rímel, hogy nevermore. Ha azt kérdezte volna: can you fly
high?, arra az rímelt volna, hogy bye-bye, és megszabadul a hollótól!)
Az eszperantó pedig most lett 125 éves huszonhatodikán, Isten éltesse,
és egy ragyogó találmány, amikor megértettem a tabellaszavakat,
visongtam gyönyörűségemben. És megesett a minap, hogy csak úgy
maupassant elkezdtem mondani magamnak Boultontól a La triopa memót,
amit évek óta nem láttam, de tudtam kívülről, most is megpróbáltam,
jött. A Szeptember végét eszperantóul jobban tudom, mint magyarul, A
walesi bárdokat pláne, és jobban is tetszenek.
  Igazából sokkal jobban tudom a magyar nyelvet szeretni azáltal, hogy
megismerkedem más nyelvek értékeivel. Ezt el lehet nekem hinni
becsszóra. A módszer, hogy az ember szépen beszéljen magyarul, nagyon
egyszerű: sokat kell olvasni mindenféle irodalmat, nem leragadni a
tizenkilencedik, ah, században, ah, romantikus, ah, szerzőknél, hanem
moderneket, akik újmagyar nyelven írnak, és közben nyelvészkedni is.
Teszem azt én szakmai indíttatásból elsősorban ifjúsági irodalmat
olvasok, és nini: hazai ifjúsági irodalmunk egyik legnagyobbja,
Padisák Mihály "mellesleg" rendkívül szépen ír magyarul.
  Sokat köszönhetek például a TESZ-nek. Megismertem az "összes" magyar
szó eredetét, ha meg nem is tanultam, és látom, hogyan vándoroltak a
szavak nyelvek során át. Ha az ember elolvassa ennek a gigantikus
szótárnak minden egyes szócikkét, sőt minden szavát, ahogy én tettem,
akkor kiderül, hogy voltaképpen nincs is magyar nyelv. Szavaink
elsöprő többsége idegen nyelvekből származik, ideértve az ugor,
finnugor, uráli ősnyelvet is, hiszen azokat se értenénk meg. Igazi
magyar szavak is vannak persze: ádámcsutka (egy héber névből és egy
ismeretlen eredetű szóból, de valódi magyar összetétel), aggastyán
(bár összefügghet a latin Ágoston személynévvel), agyabugyál, ágynemű,
akkora, alamuszi, alkuszik...
  Természetesen a legtöbb nyelvnek máshonnan jöttek a szavai, legfeljebb
azok a nyelvek kivételek, amik sokáig elszigeteltségben éltek. A világ
nyelvei szövedéket alkotnak. Például a héber vagy föníciai gámál
állatnév nyelvek sokaságában honosodott meg, az afrikanszban, a
számiban stb., mert a világnyelvek szétvitték a szót mindenfelé. De
van egy másik neve is, amit az altaji nyelvek vittek szét fél
Eurázsiában, ebből lett az albán deve, az udmurt due, a szlovák t'ava,
az oszét teua és a magyar teve. De az izlandi úlfaldi se az ő saját
találmányuk, az bizony a latinon és a görögön át az egyiptomira megy
vissza: 3bw = elefánt. Amely szónak egyik származékát a spanyolok ma
úgy ejtik, hogy alfil, és futót jelent a sakkban...
  A másik dolog, ami sokat segít az embernek, hogy szépen beszéljen
magyarul, az, ha megfigyeli a nyelv különféle rétegeit, stílusait,
mindenféle összetevőit, és nyugodt szívvel alkalmazza őket. Ha
elővöszöm a tájnyelvöt (egy idő után ragad az embörre, vannak
rokonyaim és barátaim, akik mögejtő könnyedséggel, folyékonyan
beszélik, no persze gyerökkoruktól szítták magukba, neköm ez sosë fog
így mönni), azt azért töszöm, mert az is magyarul van. Ha lazán lököm
a sódert ("-- Ja, masszív a cuccos -- értett egyet Maszat. --
Zimmermann egy isten. Nem azért, szóval mondjuk én is egy kisebb isten
vagyok, de amit az az arc művelt az egyirányú függvényekkel, az baromi
penge. Az FBI-nál se nyomulnak laza gyerekek, de szimplán hazavágta
őket, totál frankón, mint állat."), azt is azért tehetem, mert az is
magyarul van.
  Bocsánat a sok dumáért, de hát ha nyelvről nyelvelek...

Láng Attila D., író, Láng Krisztina +, http://lattilad.org