Kedves Hajni!
>Jók a példák: nem tudom elfogadni sem az ölést (sajnálom a
>szenvedésért, amikor a haláltusáját vívja), sem a hazugságot
>De leveled hatására dolgozom magamon :-)))), talán idõvel...
Kitartás! :)
>Leveled az elfogadásról szól, és errõl jutott eszembe az elvárás. Most
>mondták egy tanfolyamon, hogy csalódás csak akkor ér bennünket, ha
>elvárunk, ha nincs elvárásunk, akkor nem csalódunk. Pl. azt várom, hogy
>a lányom a suliban jól teljesít, 5-ösöket hoz haza, ha ez nem így
>történne, akkor csalódok.
>Na de, hogy lehet elvárások nélkül élni? Egyáltalán van olyan ember,
>akinek nincsenek elvárásai?
Hajni, a túlzott elvárással kapcsolatban ismertetek
egy gyakorlatias szemléletet:
Nem a következményekért kell cselekednünk,
hanem a cselekvés öröméért!
Nem azért mosogatok el, hogy a párom megdicsérjen.
És ha nem dicsér meg, akkor nem fogok fuldokolni
sértettségemben..
A mosogatás öröméért mosogatok. :)
Minden tevékenységben örömet lehet találni,
ugyanis alapvetõen nem a környezettõl függ az élmény.
Ha más öröm nem is, de legalább az mindig meg van,
hogy milyen gyorsan, és hatékonyan tudom elvégezni
az adott feladatot. Tehát az elvégzett teljesítmény öröme
mindig megvan. "Lélekölõ" feladatok közben,
remekül meg lehet tornáztatni a képzeletünket,
hasznos alkalom arra, hogy ráhangolódjunk dolgokra.
Pl. kicserélhetjük a helyszínt, a mai modern konyhát
egy középkori konyhára, felidézem,
hogy ott hogyan mosogatok.. :)
Edzem a pszichémet, asszociációs gyakorlatokkal,
játékosan, konnyedén, örömmel... :)
Pl. mikor mosogatás közben a hajam a homlokomnál
a konyhaszekrény-ajtóhoz ér, az olyan, mint a
csókolózás elõtti élmény, amikor még az ajkak
nem találkoznak.. :)
Tehát éljük meg a cselekvést.
Jutalmunk nem a cselekvés eredménye,
hanem a cselekvés során termelt "öröm-mennyiség".
Ha ne adj Isten, még meg is dicsérnek érte, vagy a cselekvésem eléri célját,
az extra jutalom! De mivel nem a célon görcsölök,
hanem élvezettel játszom, ezért nincs tétje a dolognak,
dehát nem blokkolom le magam görcsösen a tét elvesztése miatti félelmemben.
Adrew Matthews egy találó példát hoz fel erre:
A golfjátékos, ha nincs tétje a mérkõzésnek,
könnyedén beletalál messzirõl is a lyukba.
Míg ha 1 millió dollár a tét,
akkor közelrõl is gyakran mellé gurítja a labdát.
Leghatékonyabban úgy éri el a cselekvés a célját,
ha a cél nem számít. :)
Mert ha a cél foglalkoztat, akkor az jelentõs mennyiségû
pszionikus energiat (figyelmet) von el tõlünk a közvetlen
cselekedettõl, mellyel elérhetnénk azt.
Ha a golf játékosnak ütésközben azon jár az esze,
hogy miket fog majd venni a sok pénzbõl,
az ugyanúgy gyengíti õt, mintha attól rettegne,
ha nem nyer, akkor holnap nem lesz mit ennie..
Cselekvés közben ne fordítsunk másra energiát,
csak magára a cselekvésre.
Cselekvés elõtt, es cselekvés után viszont jöhet
a gondolkodás.. :)
Az elvárás csapda.-mondják sokan,
és mi hajlamosak vagyunk ezt elhinni azért
mert néhány példán keresztül könnyedén beláthatjuk,
hogy az elvárást félelem szüli, és maga az elvárás is
félelmet szül. A félelem pedig a közfelfogásban
kerülendõ dolog, mert beszûkíti az Én-t.
Azonban a félelemnek és az elvárásnak is meg van
a maga helye.
Teremtés során tapasztalom, hogy minden olyan energia,
amivel "koncentráltan" hatni próbálunk a "valóságra",
az gyakran nem éri el célját, hanem visszaüt a felhasználóra...
Ha túl hevesen, nagy intenzitássál támadjuk a "valóságot",
akkor azt tapasztaljuk, hogy megkeményedik a felszíne,
és sokkal nagyobb energiára van szükség ahoz,
hogy megerõszakoljuk.
Mígha lágyan nyúlunk felé, akkor engedi, hogy kedvünk
szerint formáljuk a testét.
Mintha víz természete lenne. Minél gyorsabban, hevesebben
nyúlunk hozzá, annál szilárdabbnak, keményebbnek mutatkozik.
Gondoljunk arra, hogy 30m magasságból esztelenség vízbe ugrani,
mert a lágy vízfelszín ekkora becsapódási sebességnél
úgy viselkedik, mint a beton.
Azonban ha lassan nyúlunk hozzá, akkor bármilyen formájú
törékeny üveg edényt is kitölthetünk vele.
Ha van idõnk, és hosszú távon gondolkozunk,
akkor használjuk az elvárás helyett a bizakodást, reményt.
Ezek lágyabban formálják az "anyagot".
És mindig beleolvadnak a valóság szövetébe, bár gyakran
nagyon sokáig tart, mire elérik a számunkra kedvezõ hatást.
Viszont, ha nincs idõnk pepecselni, mert vészhelyzet van,
akkor elvárás helyett használjuk a dühöt, sértettséget, bosszút.
Mert szükség van néha ostorra is, nem csak simogató kézre.
Azonban számítsunk rá, hogy ha ostorral csapkodunk,
könnyedén megsebezhetjük a körülöttünk lévõket,
sõt, ha nagyon járatlanak vagyunk a használatában,
akkor még saját magunkat is, miközben ahelyett,
hogy megfékeztük volna a megbokrosodott lovakat,
csak még tovább vadítottuk azt.
Meg kell tanulnunk jól bánni az ostorral,
ahelyett, hogy elutasítanánk a használatát,
mondván: "célt érni csak simogatással kívánatos!"
Hogyan fékeztek meg akkor egy kígyótól megvadult lovas fogatot?
Szép szóval, simogatással?
Vagy pedig úgy, hogy durván kiabálva a lovak érzékeny pontjaira
csaptok? De miért állnánk meg itt, mert mi van ha a lovak tovább
vágtáznak? Ott van a revolver a csizmaszáradban,
de te undordsz a halált-hozó fegyverektõl, ezért lõni sem tanultál meg.
Szakadékba szaladnak a megvadult lovak, odavész a bakon ülõ
"nyugati kultúrát" elutasító kocsis, és miatta meghal a hintóban
utazó Maharadzsa is.
A tudatosság a lényeg, és az, hogy bánjunk jól azzal, ami nékünk
megadatott, ahelyett, hogy elutasítnánk azt.
Nem azt mondom, hogy a goromba, üvöltözõ, lovait kínzó, ostorozó
kocsisok legyünk.
De nem is azt tanácsolom, hogy erõszakot elutasító, álmodozó szép lelkek.
A jó kocsis szelíd, szereti a jószágait, de kiválóan bánik az ostorral
is,
és jó céllövõ!
Habozás nélkül leöli a kedvenc lovait, ha ez az optimális megoldás.
Élete árán is védi a Maharadzsát, sõt(!) ha kell, tört döf belé,
felpofozza, vagy gúzsbaköti Urát.
A jó kocsis TUDATOS.
Minden eszközt felhasznál arra, hogy megóvja a "struktúrát".
Nem hazug, de könnyedén átveri a legdörzsöltebb kufát.
Nem tolvaj, de más erszénye a kezéhez tapad.
Nem gyilkos, de tõre célt talál.
A jó kocsis TUDATOS, és aki tudatos, az IGAZ,
és aki igaz, az látszólag "szörnyûségeket" tesz,
mégis BÛNTELEN marad.
Akkor hát a cél szentesíti az eszközt?
Lószart!
A hatalom nem mindig jár felelõsséggel.
És a felelõsség nem mindig jár hatalommal.
De a tudatosság mindig hatalommal és felelõsséggel jár.
A tudatosság szentesíti az eszközt.
A vulgáris beszédet provokatív szándékkal, direkt használtam.
Azért, hogy rámutassak arra, milyen sokan elutasítjuk ezt az
eszközt. Pedig ennek is meg van a maga funkciója.
Azzal, hogy számûzünk bizonyos fogalmakat, szavakat,
csak saját magunkat korlátozzuk, szûkítjük.
Említhetem például a szeretkezést.
Gyakran az ágyban meg sem tudjuk fogalmazni mit
szeretnénk a párunktól, mert magának a nemi szerveknek
a megnevezése is erkölcstelen. És mire "kultúrált" módon
megfogalmazzuk igényünket, már el is röppen az eredeti vágy,
mert az nem azon a szinten létezik, ahol az ugynevezett "kultúrák".
Hajni, a lányod nevelésére visszatérve,
a konkrét helyzettõl függ mindig, hogy mi az optimális megoldás...
Általánosságban elmondható, hogy tudatosságra neveld a lányodat,
tudatosan.. :)
Akár el is várhatod tõle, hogy 5-öst hozzon haza, ha a helyzet
ugy kívánja. Aki pedig az elutasításról beszél, bármilyen tanfolyamon
hangozzék is ez el, fogadd mosolyogva, kétkedéssel.. :)
>ha nincs elvárásunk, akkor nem csalódunk
Ám, ha elvárásunk teljesül, akkor sem csalódunk. :)
Jól kell bánni egy eszközzel, nem pedig a kudarcbéli félelmeink
miatt elutasítanunk azt. És tudnunk kell mikor melyik eszközünket
használjuk.
Elvárások nélkül is lehet élni, csak akkor sok minden mást is kizársz
az életedbõl, vagy az elvárásoknál durvább módszereket használsz.
Vannak akik elvárások nélkül léteznek.
A fûvek, és a fák, azt hiszem, csak úgy nõnek maguktól,
nekik nem adatott meg mindaz a hatalom, amivel mi rendelkezünk.
Érdekes, de sok embernek az a baja, hogy kevés hatalommal
rendelkezik, és minden áron azon dolgozik, hogy magasabb létformát
vehessen fel. Mások pedig nem tudnak mit kezdeni a hatalmukkal,
és ez annyira fruszrálja õket, hogy szisztematikusan, tagadásokkal
kizárják magukból, míg végül állati, vagy növényi szintre nem
csökkennnek. Bárhogyan is legyen, mindkét irányzat követõirõl
elmondható, hogy nem élnek igazán.
Az erdõben meditáló jóginak valószínûleg kevés elvárása van,
miképpen a kolduló szerzetesnek is.
De szerintem inkább a pompás lakomák, és a formás idomok
élvezete közelében lakozik az élet, mintsem a tagadások útvesztõjében..
:)
Természetesen a tagadás is egy eszköz, amitõl nem fordulhatunk el
ösztönösen.. :)
Letelt a 199 sornyi helyem, ezért 3 részben fogom elküldeni a levelem.
Üdv:
Nissifer
|
