Par napja KIT  akovetkezoket irta: 
 
> Az ember hajlamos arra, hogy masnak mutassa magat, mint amilyen 
>valojaban, mert azt gondlja, talan igy konnyebben elfogadjak... (vagy 
>kevesbe sebezheto...!?) [...] 
> Miert nem merik az emberek onmagukat vallalni? Annyi "jo" ember van 
>a vilagban, talaljuk meg egymast!  
 
Pont errol beszelgettem valamelyik nap itteni barataimmal (Svajcban 
 vagyok amerikai baratokkal dumcsiztam).  Konkretabban arrol, hogy 
 kapcsolatokban mennyire adjuk onmagunkat.  En azt hangsulyoztam, hogy 
 en szeretek teljseen onmagam lenni, mert ha nem az vagyok, akkor 
 kesobb ez ugyis komplikaciokhoz veszed.  Hiszen meddig akarok 
 szineszkedni?  Ha a legbizalmasabb kapcsolatban sem lehetek onmagam, 
 akkor egy kicsit farasztonak tunik az elet.   
Abban lehet, hogy van valami, hogy nem kell rogton az elso pillanattol 
 mindent megmutatni magunkrol, mert talan igy konnyebben megy az 
 ismerkedes.  Igy talan elfogad az, aki egyebkent nem fogadna el, 
 aztan amikor mar jobban es melyebben ismer, akkor azok a dolgok, amik 
 az elejen zavartak volna, mar nem izgatjak.  Ebben tenyleg lehet, 
 hogy van valami, ennek ellenere en azt hiszem nem igy mukodom.  (Es 
 ez akkor butasag?) 
De az, hogy valaki tenyleg orokre egy bizonyos kepet mutasson, egy 
 tudatosan felvett alarcot meg a legkozelebbi kapcsolatban is.. hat ez 
 egy kicsit ijeszto szamomra. 
A barataim azt mondtak, hogy irigyelnek mivel en kepes vagyok mindent 
 mutatni, de naluk mindig maradnak dolgok, amik maganugyek.  En nem 
 azt mondom, hogy az ember koteles mindent megosztani a parjaval. 
 Inkabb ugy erzem, hogy kivan mindent megosztani a parjaval. 
Ti ezt hogy latjatok?  Kapcsolataokban (szinttol fuggoen) mennyire 
 adjatok teljesen onmagatokat?  Mennyire tartotok vissza dolgokat? 
 
Anon is johet valasz, tenyleg erdekelnek a velemenyek, mert most mar 
 kezdem azt gondolni, hogy en vagyok allati naiv. 
 
Koszi!  :-D  (Eszter)