Kedves Nolan!

 > De vegulis nagyon egyszerunek tunik a megoldas is, ezentul
 > mindent forditva kell csinalnom mint ahogy érzem, es akkor talan a
 > kuloncsegemmel el tudok vegyulni a normalis emberek kozott.
Tehat szerinted, aki nem pont ugy velekedik, mint a nagy atlag, az nem
normalis? Es az a megoldas, hogy a nagy atlaghoz hasonlatosak akarjuk
lenni, es akkor leszunk boldogok? En nagyon jol tudom, hogy a sajat
nezeteimmel (ha elmondom oket a kornyezetemnek) nem tudok elvegyulni a
normalis emberek kozott. Van aki elfogadja a massagot, van aki nem. En nem
ereznem attol boldogabbnak magam, ha el tudnek vegyulni. Fura modon eppen
az osztalytalalkozoimon (altalanos es kozepiskolas is) vettem eszre, hogy
mindenki mennyire emlekeznek a regi kuloncsegeimre (olyanokra is, amiket
en mar el is felejtettem), es szinte mindenki keresi a tarsasagomat, mert
erdekes embernek tartanak amiatt, hogy maskepp gondolkodom dolgokrol, mint
ok. A legjobban azon dobbentem meg, amikor az altalanos iskolai
osztalytalalkozon tobben mondtak, hogy: "megvan am Ivett a rajzod, amit
nekem csinaltal", mert emlekszem, hogy tobben is kertek gyerekkoromban,
hogy rajzoljak nekik valamit, de nem is emlekeztem, hogy ilyen sok
embernek rajzoltam, es nem is gondoltam volna, hogy mindannyian
megtartottak eveken keresztul az en rajzaimat. Pedig en ugy emlekszem,
hogy nem volt sok igazan kozeli baratom - mint ahogy manapsag sincs. Az
osztalytarsaim pedig azon dobbentek meg, hogy ferjhez mentem es sugarzik
rolam a boldogsag, pedig nagyon negativ beallitottsagu, folyton szomoru
arcu gyerek voltam, es masok, akik szebbek, jobbak, atlagosabbak, es
vidamabbak voltak nalam, keseregnek, hogy nem talaljak a helyuket az
eletukben, nem okoz oromet a munkajuk, es nem talaljak a parjukat, pedig
mind anyagilag, mind esztetikai minosegukben magasabb szinten allnak
nalam. En ugy gondolom Nolan, hogy nem ugy kell beilleszkedni egy
tarsadalomba, hogy hasonloak akarunk lenni az atlaghoz, es nem ez az ut
vezet el a boldogsaghoz sem.

Szia:
                Ivett